Csöndes és szívós küzdelem után végre bevezetett egy titkár délelőtt a burgstrassei cirkusz újonnan megnyílt harmadik termébe. A mohamedánok nem őrzik mecsetjeik szentélyét annyi hittel, mint a berlini börze vezetői ezeket az elég ízléstelen termeket, ahol e napokban a német pénzt rontják. Nagyon rossz tapasztalataik vannak a sajtóról, mondta szomorúan a titkár. Naivan felvetettem a szemeimet, s kérdeztem, ugyan mennyiben és miért? Az urak kritikája, magyarázta a szimpatikus ember, csak a börze külsőségeire szorítkozik. Ebben igaza volt, mert igazán nehéz lenne itt a külsőségeken kívül mást is kritizálni, mikor hét pecsét alatt őriznek és titkolnak mindent. Hát mit is csinálnak most a berlini tőzsdén? Hatezren vannak a papok a mecsetben. A háború előtt, mint ezt a kereskedelmi kamara elnöke, Franz von Wendelssohn úr a negyedik terem megnyitásakor tartott beszédében kifejtette, csak háromezer börziáner élt Berlinben, már az is sok volt arra a 2 milliárd névértékű papírosra, amit évenként piacra bocsátottak. Most elszaporodtak a cilinderes urak hatezerre, s 20 milliárdot forgatnak, ezért kellett a negyedik terem. Hatezer hivatalos papja van ma Berlinben a pénznek. Ezek játszanak a többi hatszázezer spekuláns nevében. A karzaton álltam a titkárral, onnan néztünk le a háborgó tengerre. Tajtékzó dühvel ostromolták a cilinderesek a fekete táblát. Kis hausse volt. „Ma csöndes nap van” – ordította egy titkár, s közel hajolt a fülemhez, hogy az irtózatos lármában meg tudjam hallani a szavát. Ezt szelíden mondta, melankolikus, tűnődő mosollyal, az érett férfi szemlélődő nyugalmával hangjában, aki már túl van az élet szenvedélyes, nagy rázkódtatásain, s tud örülni az apró dolgoknak is, egy ilyen csöndes, szelíd, téli napnak, mint a mai, mikor a hó kristályra fagyottan fekszik a napfényben az utcákon, s a hideg, egészséges levegőben a dollár 8050-ről alig 8500-ra megy fel. Betelt szerénység volt a hangjában és bibliai melankólia. Csöndes nap a börzén…ez a szelíd sor már hetek óta visszatér a német újságokban. A dollár stabilizálódott, alig 4-500 pontot mozog föl és le naponta, mi az nekünk, akik már megéltük most egy éve az irtózatot, hogy a dollár 300-ról leesett 160-ra, s Berlinben recsegtek a házak, s igazi, fogató, véres halottak voltak. Ma 150 pontos hullámú nap stabilizációt jelent. Ezek a „csöndes” napok, miután a 9000-es kurzuson négy hét előtt a börze bekereste az ősz veszteségeit, ez a karácsonyi hangulat, az engesztelődés, hit, remény és szeretet nevében, mint egy szelíd kis mécses lángol a német életben az ősz nagy gazdasági tűzvésze után. Istenem, ordítja lenn a hatezer köpködő és ágáló cilinderes, hiszen nekünk nem öröm az a vad hausse, látjátok, mi jobban szeretnénk négy márkát adni egy dollárért, szavunkra mondjuk, kétségbe vagyunk esve rajta, hogy a Deutsche Waffent tegnapról mára föl kellett vernünk harmincezerről ötvenezerre.
Egészségtelen dolgok ezek a nagy számok, elhihetitek, hogy nincs örömünk benne. Mint a sebzett állatok, úgy hörögnek közben lenn a négy teremben a hatezrek. Ha már benne vagyok abban, hogy, mint sajtó, úgyis csak a külsőségeket kritizálom, hadd említsem még meg, hogy neveletlenebb, szemérmetlenebb, elfajultabb képet, mint ezek a hadaró, vízbefúló mozdulatokkal kapkodó, eltorzult arccal rikácsoló emberek, nem tudok elképzelni. Ez nem mesterség és üzlet, ami egy ilyen csöndes napon, a börzén történik, hanem megszállottak féktelen kacchanálja. Valami nyers, meztelen, elvadult ez a hömpölygés, mint a római cirkuszjátékok publikuma, csiklandozott ínyekkel és éhes gyomorral, kavarog ez a tömeg levetkőzötten az utolsó szenvedély harácsoló pucérságára. Kezdtem érteni, hogy ehhez az aktushoz nem szívesen engedik be a külsőségek kritizálására fogékony sajtót. Ezt, mint semmilyen bacchanált, nem szabad kívülről nézni, hanem közöttük kell lenni, velük kell végigcsinálni, különben émelyegni kezd a szemlélő.
Így csinálják a német pénz értékét – itt, és más ilyen gondosan őrzött termeiben a világ nagyvárosainak, New Yorkban, Zürichben. Másfél óráig álltam a csöndes napon a berlini börze karzatján, s vegyes érzésekkel bámultam ezt a hajszát s az arcokat. Minden különösebb szégyenkezés nélkül említem meg, hogy életemben egy esztendeig, Budapesten, újságírók és színészek között élve, kártyás voltam, mint kivétel nélkül mind, kártyások között éltem, ettem velük, rajtuk át néztem az életet, s hazárdjátékokat játszottam: ismerem a mozdulataikat, azt a lassan kezdődő reszketést a kezekben, a szemeknek azt a csillogó, kába nézését, az arc vonásainak erőszakolt igazítását, a hanghordozásuk zsargonjait, ismerem a szándékaikat, és tudtam, hogy az outsidereken kívül itt egyik sem a pénzért játszik, hanem a szenvedély veri őket éjjelről éjjelre a bacasztalhoz – egyszer láttam hajnalban egy öreg pesti kártyást, aki az éjszaka nyert készpénzt a kasszánál zsetonra váltotta vissza, hogy napközben valahogy el ne költse, és este legyen mivel tovább játszania -, szóval ismertem ezt a népet a civilek között, mint a négereket a fehérek között. Most, hogy évek óta nem láttam kártyást és kártyázást, ott, a berlini tőzsdén tűnt fel először nekem megint az arcoknak ez az ismerős, megszállott eltorzultsága, a szenvedélynek ez a tébolyult nézése, kicsapása, a kezeknek ez a habzsoló mozdulata – s minél tovább néztem, erősödött bennem a nézés, hogy ami ebben a négy teremben ezen a csöndes napon történik, törvényes eszközökkel, az egész világ szeme előtt, az nem más, mint egy irtózatos hazárdjáték, s a morális alapja nem több, se különb, mint a chemin de fer-é. Ebben a játékban részt vesz félmillió kis spekuláns naponta, akik most boltokban állnak a mérleg előtt, vagy hivatali szobákban körmölnek, kis-kis emberek – egy kitűnő és becsületes expresszionista festő, aki már csak a szellem legmagasabb régióiban él, s különben is süketnéma, a múltkor jelbeszéd után kérdezte tőlem, hogy áll az Ubersee Kabe? -, akiknek végre az ő hitük szerint felvirradt a nagy nap, mert nem kell semmit csinálniok, csak éppen „várni” – s evvel „keresnek”.
A Burgstrassén folyik most a „csöndes napokon” a világ legnagyobb bacpartija. Akik keresnek, azok óvakodni fognak külsőségeket kritizáló elemeket közel engedni a mérkőzéshez, mert hátha el találja mondani közülük az egyik, hogy a veszteségeket s a pinkapénzt is illik valakinek megfizetni: s ezt teszi, évek óta, elkeseredett és nyomorú munkával a néma kibic: a német nép.
(Márai Sándor, Kassai Napló, 1922. dec.23. 300.sz. 4.)
Sz.A.
