De szeretnék gazdag lenni

 2011.04.11. 10:26

 

 

 

 

 

 

A pénz botor és okos elköltésén fáradozik sok-sok spekuláns, kókler és bróker. Létezik egy egészen más költészet; ma van a költészet napja. Irodalmi rovatunk a mai nap  József Attila előtt tiszteleg. Nehéz a spekulánsok élete, hol azt nézik, miként úszik el a dinnyehéj, hol reménytelenül szemlélik a történéseket, hol ódákat zengenek befektetésekről.  Egy kis olvasnivaló két befektetés között.

 József Attila (1905. április 11. - 1937. december 3.)


Kedves Jocó! (1916-17?)

1. strófa

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni.
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.

2. strófa

Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.

Tél (1922)

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
(1-2. sor)

Nem én kiáltok (1924)

Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy a fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
(10-13. sor)

Tiszta szívvel (1925)

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

Isten 1-4. (1925)

1. (Mikor a villamos csilingel...)

Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szívemben.
(5. vsz.)

2.

Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő a lyukba guritja.
(1. vsz.)

Kertész leszek (1925)

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
(1. vsz.)

Mikor az uccán átment a kedves (1925 / 1928)

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
(1-2. vsz.)

Isten (1925)

Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
(1-4. sor)

Kopogtatás nélkül (1926)

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
(15-17. sor)

Érted haragszom, nem ellened (1926)

Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak
álmaimban,
erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
(20-24. sor)

/Töredék/ (1927)

Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.

Áldalak búval, vigalommal (1927)

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
(1. és 3. vsz.)

Istenem (1928)

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
(1. vsz.)

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
(5. vsz.)

József Attila (1928)

Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
(1-2. sor)

Ringató (1928)

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

Tedd a kezed (1928)

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Gyöngy (1928)

Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva sziveink.
(3-4. vsz.)

Klárisok (1928)

Klárisok a nyakadon,
békafejek a tavon.
Báránygané,
bárányganéj a havon.

Rózsa a holdudvaron,
aranyöv derekadon.
Kenderkötél,
kenderkötél nyakamon.
(1-2. vsz.)

Medáliák (1928)

Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot,
(I/1. vsz.)

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -
(IV/1. vsz.)

Nyár (1929/ 1934)

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
(1- vsz.)

Favágó (1929)

Vágom a fát hűvös halomba,
fényesül a görcse sikongva,
zúzmara hull szárnyas hajamra,
csiklándani benyúl nyakamba -
    bársonyon futnak perceim.

(1. vsz.)

Betlehemi királyok (1929)

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
    Lángos csillag állt felettünk,
    gyalog jöttünk, mert siettünk,
    kis juhocska mondta - biztos
    itt lakik a Jézus Krisztus.
      Menyhárt király a nevem.
      Segíts, édes Istenem.


Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
    Úgy hallottuk, megszülettél,
    szegények királya lettél.
    Benéztünk hát kicsit hozzád,
    Üdvösségünk, égi ország!
      Gáspár volnék, afféle
      földi király személye.

(1-2. vsz.)

Ady emlékezete (1930)

- Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
(1-2. sor)

Anyám (1931)

A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban --

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek --
(1-2. vsz.)

/Töredék/ (1930 k.)

Tizenöt éve írok költeményt
és most, amikor költő lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre.

Holt vidék (1932)

Füstöl a víz, lóg a káka
kókkadón a pusztaságba.
Dunnába bútt fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
    mezőben.

(1. vsz.)

Külvárosi éj (1932)

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.
Csönd, - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.
(1-8. sor)

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
(67-69. sor)

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.
(87-90. sor)

Ritkás erdő alatt (1932)

(...) Egy ember ült a porban
s eltünt a kifeslő jegyek közt.
(15-16. sor)

A hetedik (1932)

A hetedik te magad légy!
(10. sor)

Medvetánc(1932)

Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
    Hova vánszorogsz vele?
    Fordulj a szép lány fele!
    Brumma, brumma, brummadza.

(1. vsz.)

Téli éjszaka (1932)

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
(1-14. sor)

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
(44-47. sor)

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
(81-85. sor)

Reménytelenül - Lassan, tünődve (1933)

Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

A város peremén (1933)

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.
(16. vsz.)

Elégia (1933)

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.
(54-64. sor)

Óda (1933)

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
(2. rész)

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
(3/1. vsz.)

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
(5/1-5. sor)

Eszmélet (1934)

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

6

Ím itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

Mama (1934)

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásara, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Szürkület (1934)

Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom.
(12-13. sor)

 

Altató (1935)

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.
(1. vsz)

Mint gyermek... (1935)

Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.
(1-2. vsz.)

Levegőt! (1935)

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
    hazafelé menet?

(1-2. sor)

Számon tarthatják, mit telefonoztam
    s mikor miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam
    s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
    mely jogom sérti meg.

(4. vsz.)

Az én vezérem bensőmből vezérel!
    Emberek, nem vadak -

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
    nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
    szép, komoly fiadat!

(9. vsz.)

Kései sirató (1935/1936)

Harminchat fokos lázban égek mindig
    s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
    a tömény tűz eléget.

(1. vsz.)

Világosodik lassacskán az elmém,
    a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
    ebbe fog belehalni.

(6. vsz.)

Ami szivedbe rejtesz (1936)

Freud nyolcvanadik születésnapjára

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
(1-3. vsz.)

Gyermekké tettél (1936)

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
(6. vsz.)

A Dunánál (1936)

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
(1. 1-4. sor)

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
(3. 1-4. sor)

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzetség, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékzés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
(3. 3-4. vsz.)

Világosítsd föl (1936)

Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.
(5-8. sor)

Judit (1936)

Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
    ha már szétesett.

(11-12. sor)

Kosztolányi (1936)

Testvérünk voltál és lettél apánk.
(6. sor)

Nagyon fáj (1936)

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
(13-14. sor)

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
(27-28. vsz.)

Kirakják a fát (1936)

A kis kölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
(3. vsz.)

Két hexameter (1936)

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

Kiáltozás (1936)

Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
    némán a szenvedéstől -

de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon -
    félek a büntetéstől.

Kész a leltár (1936)

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek.
(1-3. sor)

Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
(5-6. sor)

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.
(17-18. sor)

/Ne légy szeles.../ (1935-37)

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.

Thomas Mann üdvözlése (1937)

s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
(11-14. sor)

de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert ez egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
(30-36. sor)

Ars poetica (1937)

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.
(1. vsz.)

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.
(5-6. vsz.)

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
(25. sor)

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
(11. vsz.)

Flóra (1937)

1. Hexaméterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
(1-5. sor)

2. Rejtelmek

Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

5. Megméressél!

Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.
(2. vsz.)

hát dícsértessél és hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!
(6. vsz.)

Nem emel föl (1937)

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
(1. vsz.)

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
(5. vsz.)

Flóra (1937)

Félek, nem tudod megbocsájtani
eltékozolt, ostoba, könnyü multam,
és majd ezerszeresen fáj, ami
ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.
(2/ 1. vsz.)

Bukj föl az árból (1937)

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.
(1. vsz.)

Flórának (1937)

Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.
(39-44. sor)

Születésnapomra (1937)

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
    csecse
    becse:


ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
    magam
    magam.

(1-2. vsz.)

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
    taní-
    tani!

(10. vsz.)

Hazám (1937)

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
(1/1. vsz.)

s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
(4/ 3-4. sor)

Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
(6/ 3-4. sor)

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
(7/ 1. vsz.)

adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
(7/ 10-11. sor)

/Ha lelked, logikád.../ (1937)

A líra: logika;
de nem tudomány.

/Csak az olvassa.../ (1937)

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Könnyű, fehér ruhában (1937)

És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.

Tudod, hogy nincs bocsánat (1937)

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
(1. vsz.)

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
(7-9. vsz.)

/Le vagyok győzve.../ (1937)

S 'dolgozom', imhol e papírhalom -
a működésben van a nyugalom.
(7-8. sor)

Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.
(11-12. sor)

/Karóval jöttél.../ (1937)

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
(1-2. sor)

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
(3-4. vsz.)

/Édesanyám, egyetlen, drága.../ (1937)

Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyilt virága
önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szivem szenved)
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!

/Talán eltűnök hirtelen.../ (1937)

Talán eltünök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

/Ime, hát megleltem hazámat.../ (1937)

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
(1. vsz.)

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták: bár velük
voltam volna én boldogan.
(4. vsz.)

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.
(6-7. vsz.)

/Keltezetlen töredékek/

Amikor verset ír az ember,
mindíg más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember,
nem írni volna jó,

Az én szivem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót
szerethet halhatatlanul.

 Szoták Attila - Győr

 

Címkék: portfolioblogger

A bejegyzés trackback címe:

https://tozsdemamor.blog.hu/api/trackback/id/tr162816423

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.